4. Az arany és pénzhelyettesítők korszaka

Hogyan lehet, illetve miért kellett papírral helyettesíteni az aranyat? A középkorban a kereskedőket többek között például a rablótámadások veszélye késztette arra, hogy készpénz helyett letéteket, és arra szóló utalványokat (un. letéti jegyeket) alkalmazzanak.

Az ipari forradalom hatásaként a XVIII – XIX. században a termelés tömegméretűvé vált, így új megoldások váltak szükségessé. Mivel az áruk cseréjét ekkor még döntően a nemesfémek (elsősorban az arany) közvetítették, de az arany, illetve az ezüst kitermelése, azaz a pénzteremtés fizikai korlátokba ütközött, így előállt olyan helyzet is, amikor nem volt elég nemesfém (aranypénz) a cserék lebonyolításához.

Hogyan oldotta meg a problémát a piac?

1. 1. Vegyük azt az esetet, amikor a termelőnél eladatlan készletek halmozódtak fel, pedig a termékre volt kereslet a piacon. A fogyasztó zsebében aranyak lapultak, ám a csere lebonyolításához szükséges pénz hiányzott a kereskedő kezéből.

   2. Ha a termelő nem szeretné, hogy a nyakán maradjon a megtermelt áru, kénytelen azt „átadni” a kereskedőnek, anélkül, hogy az azonnal arannyal fizetne cserébe. Mit kap az arany helyett? Nem mást, mint, egy váltót (fizetési ígéretet), amelyben a váltó kibocsátója, azaz a kereskedő azt ígéri, hogy záros határidőn belül (egy meghatározott időpontig), megfizeti az áru ellenértékét a kamatokkal együtt a váltó elfogadója, vagyis a termelő számára.

   3. Ezután már egy jól ismert folyamat következik. A fogyasztó megveszi az árut a kereskedőtől, amiért cserébe arannyal fizet.

   4. Majd a kereskedő a váltó kamattal növelt ellenértékét átadja a termelőnek, aki ezért cserébe visszaadja a kereskedőnek a váltót.

Ahhoz, hogy a termelő az aranyhoz jusson, a fenti folyamatba be kellett iktatni a váltót, ami nem volt más, mint egy papírdarab, egy fizetési ígérvény, amelyet a kereskedő aláírásával ellátva hitelesített. Ahhoz, hogy a váltó működőképes legyen a termelő és a kereskedő közötti bizalomra is szükség volt: a termelőnek bíznia kellett abban, hogy a kereskedő nem lopja el az áruját, illetve az áru eladásából származó aranyat.

A váltó tehát időlegesen helyettesítette az aranyat, közvetítette a cserét. Ekkor értéket, aranypénzt képviselt a forgalomban. Végül a váltó visszakerült a kibocsátójához – esetünkben a kereskedőhöz – és ezzel betöltve pénz-helyettesi szerepét megszűnt „létezni”, hiszen kibocsátója kezében a váltó már semmit sem ér, nem képvisel értéket, újra csak egy értéktelen papírdarab.

A váltó a modern pénz előfutára. Lényege, hogy hitelnyújtás (jelen példánkban áruhitel nyújtása) útján keletkezik, és a hitel visszafizetésével, megszűnik.

Miért lett népszerűbb a bankjegy (a bank váltója), mint a többi váltó?

• A forgalomban lévő rengeteg váltó miatt a váltóforgalom átláthatatlanná vált.

• Nehéz volt kiszűrni a hamis, fedezet nélküli váltót.

• A bankjegy beváltása a váltó behajtásánál könnyebbnek bizonyult, mivel a bankok több ember pénzét őrizve aranykészletet halmoztak fel, és biztosabb fizetőnek számítottak. Így nagyobb volt az esély, hogy a hitelező hozzájut az aranyához.

• A bankjegyet könnyebb volt továbbadni, pénzként használni, mivel a bank nagyobb ismertséggel, kiterjedtebb bizalmi körrel rendelkezett, mint a váltót kiállító magánszemély.

A forgalomban megjelenő pénzhelyettesítők, a váltó és a bankjegy is azt az ígéretet hordozták, hogy kibocsátójuk a „papírdarabokon” szereplő ellenértéket aranyban fizeti vissza. A bankjegyek fedezeteként tehát ekkor végső soron még az aranykészlet szolgált.

A bankjegykibocsátás az 1800–as évek kezdetén még nem okozott nagyobb problémát, mert ekkor a bankjegyek értékösszege Európa teljes arany és ezüst készletének csak kevesebb, mint a felét tették ki. A termelés és az áruforgalom jelentős megnövekedésével párhuzamosan a pénzintézetek egyre több bankjegyet hoztak forgalomba, többet, mint amennyi arannyal rendelkeztek. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy olyan hitelt nyújtottak a bankok, melynek már nem volt meg a fedezete aranyban. Az első világháborút megelőző években már 9–szer annyi papír alapú fizetési eszköz volt használatban, mint nemesfémpénz. A bankjegyek kibocsátásával és széleskörű elfogadásával tehát létrejött a belső érték nélküli pénz, és a pénzforgalom lényegét tekintve elszakadt az aranytól.

Szemben az árupénzzel, a belső érték nélküli pénz önmagában teljesen értéktelen papírdarab. A vele szemben megnyilvánuló általános bizalmon és a társadalmi közmegegyezésen múlik, hogy pénzként elfogadják-e (azaz képes-e betölteni a pénz funkcióit). A társadalmi közmegegyezés kialakulását általában törvényes garanciák segítik elő.

A fenti folyamatnak fontos állomását jelentette, hogy a bankok közül országonként kiemelkedett egy bank, a „bankok bankja”. Az állami hatalom ezt az egy bankot különleges joggal ruházta fel: a törvényes fizetőeszközként meghatározott, kizárólagos bankjegy, illetve érme kibocsátás jogával. Ez azt jelenti, hogy már csak egyféle bankjegy kerülhetett törvényesen forgalomba, amit azonban mindenki köteles volt elfogadni. Ez a bank lett az adott ország központi bankja, vagy más néven jegybankja.